Még valamit elmesélek…

… aztán leszakadok a témáról (legalábbis az elhatározás megvan).

Zs. hőmérséklete a betegség kezdetén 39 fölött mozgott, egy alkalommal elérte a 40,1-et is. A nővérek közt volt jó pár, akinek még a laptopom sem adtam volna a kezébe, nemhogy nyugodt szívvel végigbírjam nézni, hogy Zs. branüljével matat. Pedig ezt teszik. Saját maguk döntenek vénás szerek beadásáról. Mondjuk biztos kapnak iránymutatást, de akkor is.

Így lehet, hogy egyik reggel Zs. nagyon furcsa volt, másképp volt gyenge. Akkor éjjel fél órán belül kapott 2 valamit a branülön keresztül. Megmértem a hőmérsékletét 35,5 volt. Persze mentem a nővérhez, aki egyszerűen nem vett róla tudomást, és a kerekítés szabályai szerint gondolom, közölte, hogy akkor beírja, hogy 36. Mondtam neki, hogy nekem ez nem felel meg, ha nem hiszi, lesz szíves maga megmérni. Nem mérte meg, hanem beírta a 36-t, mert anyuka biztos elrontott valamit. Igaz akkor már napok óta én mértem…

Mire eljött a vizit ideje Zs. hőmérséklete 34,4 volt. Két hőmérő volt a szobánkba mindkettővel megmértem (digitális), és kikészítettem az orvosnak. Aki nem vett róla tudomást, azt mondta ilyen nincs és ott hagyott! Annak ellenére, hogy akkor már 4 hőmérővel 15-20 alkalommal kaptuk a 34,4 vagy annál kevesebb értéket, és mindkét nővér maga is mérte. Egyértelműen nyirkos volt a teste (a nővérek szerint is), amire az orvos kijelentette, hogy nem érzi.

Az orvos csak azt hajtotta, hogy nem hiszi el, megkérdezte Zs.-t, hogy „Ugye jól vagy?”. Zs. kínjában bólintott, erre az orvos kiviharzott. Én egy darabig mentem utána a folyosón, mint egy kutya, de lerázott. Mivel leesett, hogy az a nő nem foglalkozik tovább ezzel az esettel inkább visszasiettem Zs.-hez, akin még a nővérek a lázmérést gyakorolták, ugyanazzal az eredménnyel. Bennem vihar tombolt, ami ki is ülhetett az arcomra, mert a két (leglustább, leggonoszabb) nővér egy pillanat alatt összekapta magát. Az egyik az orvos után rohant, hogy talán vércukrot még mérhetnének.

A mérés után, mivel megállt a tudomány, fogtam magam bebugyoláltam Zs.-t és meg sem álltam az igazgatóig. Azt mondta a titkárnője, hogy 10 perc türelmet kér. A 30. után közöltem a titkárnővel, hogy elfogyott a türelmem, nagyon feszült vagyok, ha gondolja ezt az energiát beleölhetem egy bulvárnak címzett levélbe is. Biztos ráharapnak, mert egy gyönyörű 8 éves kislányról van szó, ráadásul a legutóbbivércukorszintmérős tragédia megágyazott a dolognak (ott is a készülék jelzéséről nem vett tudomást az orvos). Bement fél perc múlva az igazgató előtt ültünk.

Az igazgató először azt mondta, hogy el lehet mérni a digitális lázmérőkkel a hőmérsékletet. Persze diplomatikusan a kerülte a választ az „ennyien, és ennyiszer” és a „ha nem sikerül megfelelő hőmérsékletet mérni, akkor annyiban hagyjuk” kérdésemre.

Érdekes volt látni, ahogy az orvosok és a nővérek megváltoztak. Napok óta először szólt hozzám orvos, és végre megtudtam, hogy mi baja van Zs.-nek, és a vizitek sem maradtak már el. Az összes nővéren látványos változás ment végbe. Zs. rögtön tündérvirágbögyörő meg édeske lett, a vénás cucc meg „szúrcsika”. Mindeközben persze éreztem, hogy kést döfnének a hátamba.

Az „öregróka nővér” meg a „fiatal nővér” is megváltozott velem, de ők Zs.-vel természetesek maradtak, így gondoltam megéri szóbahoznom, hogy látom, hogy tudják, hol jártam. Érdekes beszélgetés volt. Mindenesetre, még nagyobbat nőttek mindketten a szememben, mert amikor én voltam az ügyeletes „véresrongy”, ők ketten még akkor sem vetítették ki Zs.-re semmilyen módon a dolgot.